A dalok az idők folyamán végigkísérték az embereket. A rádió és a televízió korszaka előtt a szórakoztatás, az információközlés és a rituálék eszközei voltak. Énekeltek a templomban, szertartások alkalmával, otthoni vagy mezei munka, állattartás, játék közben – kisgyermekek és felnőttek egyaránt. Így a falusiak énekelt repertoárját rituális énekekre (éves és családi énekek), állami és szakmai énekekre, szituációs vagy hétköznapi énekekre (köztük a ballada egy sajátos formájára) oszthatjuk. A szertartásos dalokat, különösen az átmenet rítusaihoz (például az esküvőhöz) tartozó dalokat nagyon magas éneklés jellemezte. Ennek célja az volt, hogy elhárítsa az esetleges gonosz szellemeket, amelyek a hiedelmek szerint ilyen pillanatokban megpróbáltak beosonni és megszállni az egyik entitásból a másikba átlépő személyt. Ezekben az énekekben gyakori a mágikus szimbolika is – például egy tiszafaasztal vagy pad, amely „helyet” biztosít az elhunyt családtagoknak. A gyász- és siratódalokat viszont órákon át, megszakítás nélkül énekelték az elhunytak. Gyakran külön „gyászénekeseket” foglalkoztattak ezzel a tevékenységgel. Ezek a dalok gyakran a szónoklatok és az éneklés közötti köztes formát képviselték. A balladákat főként a faluról falura járó nagyapák énekelték, tragikus vagy szerelmi történeteket (pl. a „stała sie nam nowina, pani pana zarżnyła” ballada) és vallásos jellegű balladákat (főként szentek életét) egyaránt elmesélve. Ezeket a történeteket aztán a falusiak továbbadták, így gyakran kissé eltérő formában találhatók meg a különböző közeli területeken. Nagyon gyakoriak voltak a helyzet-, szerelmi, játék- és államdalok, amelyeket spontán találtak ki, és szórakozásként, valamint az ének- és szövegértési képességek fitogtatására énekeltek. Példaként ilyen dalszövegek lehetnek:
„Fekete szakállú házigazda, és adj nekünk flaska vodkát.
eszünk, iszunk, leszünk, jaj!”.
A dalszövegek az úgynevezett nyelvi közhelyek2 közé tartoznak. Ez azt jelenti, hogy bizonyos módosításokkal ismételgetik és emlékezetből reprodukálják őket, aminek eredménye többek között az, hogy nyelvezetük eltér az adott terület köznyelvi dialektusától (az ún. interdialektus). Ezek költői formák, ahol a forma és az esztétikai funkció gyakran dominál a kommunikációs feladattal szemben. de természetesen dallami jellegűek (a dallamvonal által előírt rím- és ritmikai követelményekkel). Az éneklésben a két kód – a nyelvi és a zenei – együtt létezik, de szét is választható. Maga a szöveg válhat népköltészetté, míg a dallam dúdolható vagy hangszeren játszható.
A mi vidékünkre jellemző az egyszólamú éneklés, az úgynevezett fehér éneklés. Más néven nyílt éneklés, amely az elernyedt torokból való éneklést, az ún. hívószót jelenti. Ez elég hangos, de mégsem feltűnő, így lehetővé teszi, hogy sok órán keresztül énekeljünk. A foltozás a rosztoch éneklés másik jellegzetes vonása. Ez egy sajátos zenei díszítés, amely a főhang oktávos éneklését foglalja magában, gyakran negyedhangokat használva, rendkívül nehéz, sőt gyakran lehetetlen lejegyezni. Mind a fehér ének, mind a foltozás néha még ma is hallható a környékünkön lévő templomokban.