A mi földjeinken élő ősök szegény nép voltak, akik főként a mezőgazdaságból éltek. Emiatt nem sok ruhájuk volt. Mindennapi ruháikat olcsóbb anyagokból, főként kenderből, később lenvászonból készítették. Hímzéssel nem díszítették őket. A lakosság nagy része nem viselt cipőt a munkához. Hidegebb napokon a lábat úgynevezett „onuckiba” (a lábra zsinórral kötött ruhadarabok) burkolták, és cipőt is szőttek hársfakéregből.
A nők ruházata ingből, alsószoknyából, szoknyából és pinaforéból állt; a férjes asszonyok fejdíszt is viseltek. Az „alsóruházat” – azaz az ing és az alsószoknya – kenderből, később vastag vászonból készült. Néha az anyagot füvön fehérítették. Az ingek hosszúak voltak, úgynevezett fejtetővel (az alsóruházatot alkotó egyenes rész), és kivágott szabásúak (aláöltözet és szegély nélkül vágták, minden eleme – elöl, hátul, ujjak, kivágott ujjak, mandzsetta és gallér – téglalap vagy négyzet alakú volt, és egyenes vonalak mentén varrták), bélelt gallérral. A széles ujjak gyűröttek és a mandzsettába varrták. A szoknyákat egyszínű, önmintás szövetekből varrták, négy darab 70 cm széles szövetből. A 19. század végén divatba jöttek az úgynevezett festett szoknyák, azaz a kézzel készített, egyszínű nyomatokkal díszített szoknyák. Tartósak voltak, és nem koszolódtak könnyen, ezért ünnepi viseletként és munkában egyaránt használták őket1. A szoknyákat szoknyafedéllel övezték, amely egyrészt megvédte a szoknyát a szennyeződéstől, másrészt segítette a munkát – zöldség- vagy gyümölcsszedéshez, illetve magvetéshez lehetett használni. Hidegebb időben vászonszoknyát húztak rá. A lányok nem viseltek fejfedőt, csak meleg időben vagy hidegebb napokon tettek kendőt a fejükre, hogy védekezzenek. A férjes asszonyok mindig kendővel takarták a fejüket.
A férfiak öltözéke egy pántlikával vagy kenderkötéllel megkötött ingből, nadrágból és fejfedőből állt. Az ingek, akárcsak a női ingek, kivágottak és hosszúak voltak, éppen a térd fölé értek, és a nadrág fölé húzva hordták őket. Ezt viszont leggingsnek vagy bőgatyának nevezték, és a szoknyákhoz hasonlóan saját készítésű vászonból varrták. Mindkét lábszár egyetlen szövetlapból készült, amelyet elöl háromszög alakú ékkel szélesítettek. A nadrágnak a jobb oldalán volt egy nyílás. Hidegebb napokon több nadrágot is hordtak. A férfiak a fejükön leggyakrabban szalmakalapot viseltek a munkába menet. Kézzel készítették, általában marhák legeltetése közben, éretlen rozsból vagy kutyafűből. A kalapot egy fogazott fonott csíkból varrták össze, amely a közepétől indult, és spirálba rendeződött. Hidegebb időben a férfiak a nőkhöz hasonlóan vászonkabátot viseltek.
A gyerekek csak alkalmi ruhát viseltek. Sokáig, nemtől függetlenül, az alapvető ruhadarabjuk a „pászma” volt – egy hosszú ing, amelyet a „hétköznapokból” varrtak, és amelyben akár több évig is járhattak. Kezdetben az ing a földig ért, és az ujjakat zsinórral kötötték össze a csuklójánál, hogy a lehető legkisebbre csökkentsék az ing ujjait.
11 E. Piskorz – Branekova, Tradycyjne stroje i hafty hrubieszowsko – tomaszowskie, Zamość, 2011, s.14-35