A környékünkön élő gyerekeknek nagyon hamar meg kellett birkózniuk a munkával. A szegénység és a sok mezőgazdasági feladat miatt még a legkisebb gyerekeknek is megvoltak a maguk feladatai. Ezek főként az állatok gondozását jelentették: libák, kecskék vagy tehenek terelése. Minél nagyobbak lettek a gyerekek, annál nehezebbé váltak a feladataik. A növekedés azonban bizonyos kiváltságokkal járt együtt, ami leginkább a ruházkodásban nyilvánult meg. A legidősebb, iskolába járó gyermek volt például az, aki bőrcipőt kaphatott (ez nagyon drága volt, és a családok legtöbbször egy pár cipőt adtak az összes gyermeknek).1 A serdülőkor kezdetéhez – és így a mellek növekedéséhez – a lányok esetében az első fűző megszerzése társult, amelyet az ünnepeken használtak. A fiúk általában mellényt és maciejówkát kaptak, amikor középiskolába mentek.
A fiataloknak kevés szabadidejük volt, – mert otthon kellett segíteniük. Azonban gyakran éltek a közös munka lehetőségével. Együtt terelték az állatokat, és segítettek egymásnak a földeken. Ez idő alatt a fiatalok beszélgettek és játszottak egymással. A fiatalokat a felnőttek is egyre gyakrabban hívták játszani, és évről évre egyre jobban beléptek a világukba. Megjelentek a születésnapi vagy névnapi ünnepségeken, valamint a falusi vagy városi bálokon. Sajátos formája volt az esküvő, amelyben a fiatal koszorúslányok teljes mértékben részt vehettek, fontos szerepet töltöttek be a szertartások során. A fiatalok igyekeztek felnőttként viselkedni, ennek bizonyítékai például a kántálásokban találhatók:
„Oj, chłopaki pijecie, oj czym płacić będziecie,
oj zapłacą ojcowie, oj jak dadzą po krowie.
Oj jak dadzą po krowie, oj po jałówce drugi,
oj zapłacą, zapłacą, oj szynkorejce długi”.
A falusi életben való növekvő részvétel ellenére a fiatalok fiatalok fiatalok maradtak. A lányokat – a „tudatlanságból” származó – „nőknek”, a fiúkat pedig agglegényeknek nevezték. Véleményük sohasem számított a felnőttekkel egyenrangúnak, és igényeik másodlagosak voltak. Ezen csak egyetlen esemény változtathatott – a házasság. Csak ekkor vált a fiatal pár felnőtté és a közösség teljes jogú tagjává. Egy leány házasságra való felkészültségét fontos módon jelezték – az apjától kapta az első gyöngyöket, és az agglegények számára ez volt a jelzés, hogy szabad megpróbálni elnyerni a kezét. Az öregházasságot, akárcsak az öregházasságot, nem nézték jó szemmel, ezért a „megfelelő korú” fiatalokat gyorsan megpróbálták rábeszélni a házasságra. A szerelmi és szeretetbeli megfontolásokat figyelembe vették, de nem ezek voltak a legfontosabbak. Ha a kapcsolat társadalmilag nem volt megfelelő (gyakori példa a nemes és a parasztleány), a család nem járult hozzá a házassághoz. Ha viszont a leány vagy a fiatalember egyáltalán nem volt szerelmes, akkor meggyőzték őket arról, hogy a választott jó jelleme fontosabb, mint az érzelmek, hiszen ezek majd a házasság után derülnek ki. Emellett a szerelem fogalma nem volt olyan elterjedt, mint manapság. Azok a néprajzkutatók, akik a környékünkön élő énekesnőket kérdezték a házastársuk iránti szerelemről, gyakran hallották a választ: „És mit nem lehet szeretni? Jó ember, soha nem vert meg, nem iszik és jól dolgozik”, „Szerettem, jó asszony volt, mindig főzött vacsorát, nagyon nehéz nélküle”. Egy beszámolót is feljegyeztek: „Én voltam az, aki egyszer szerelmes lettem, de a szüleim nem adtak érte. Még jó is, mert utána verte a feleségét”. A házasság tehát gyakran a jó közös életre futott ki, ami csak a szerelmet építette, nem pedig a szeretetet, aminek a házasságot kellett volna elindítania.
1 B. Ogrodowska, Ocalić od zapomnienia, Polskie tradycje i obyczaje rodzinne, Warszawa, 2007