A hagyományos építkezés a világ minden részén a közvetlen környéken rendelkezésre álló természetes anyagokra épült. Az atkában ezek az anyagok elsősorban a fa voltak. Az alapokhoz, gerendákhoz és oszlopokhoz olyan erős fajokat használtak, mint a tölgy, míg a fenyő és a fenyő volt az elsődleges építőelem1. A fa mellett az építkezéshez követ (alapozáshoz), ecsetfát2 és agyagot is használtak. Az agyagból kézzel készítettek nyersvas téglákat, amelyekből kéményeket építettek. Magát az agyagot kályhák építéséhez és a padlók tömörítéséhez használták. Az egymásra rakott fahasábok közötti hézagokat speciális módon csavart szalmával, kenderfonallal, faforgáccsal, valamint mohával és agyaggal tömítették. Gyakori gyakorlat volt (egyes falvakban még ma is előfordul), hogy a lakóépületeket télire ogajanie, azaz szigeteléssel látták el. Ennek során a házat szalmával vagy száraz falevelekkel borították be, és az így kapott szigetelést lécekkel rögzítették a ház falához. Tavasszal ezt a szigetelést eltávolították, és az állatok számára alomként használták.
Régiónkban a legjellemzőbb épületszerkezet a rönkszerkezet. A falakat rönkökből építették – kerek rönkökből, félkörös rönkökből vagy ferdén megmunkált rönkökből, amelyeket általában „halszálkás” módszerrel illesztettek össze (kép). Korábban használták a falak ecsetfával és agyaggal való burkolását is.
A legtöbb lakó- és gazdasági épület nyeregtetős volt. Eredetileg nádfedeles volt, amelyet zsineggel rögzítettek a lécekhez. Néhány gazdagabb épületet (templomok és kastélyok) hasított zsindellyel (kézzel készített fadeszkák) fedtek. A későbbi időkben a nádtető helyett a lapos fémlemezből, kátránypapírból és azbesztből készült tetőfedés került előtérbe.
A lublini régió jellegzetes parasztháza, a májusfa volt. A ház általában az út mentén állt, míg a többi épület (pajta, istálló, tyúkól, disznóól, tehénistálló) az udvar körül négyszögben helyezkedett el. Gyakori volt a házak, illetve a gazdasági épületek meszelése is.
