A mi vidékünkön a népi kultúrában a halált egy fehér ruhába öltözött, kaszával a kezében lévő nő alakjaként képzelték el. Ha a halál idő előtt következett be (gyermek vagy fiatalembert érintett), azt vak halálnak nevezték. Az idősebb embereknek viszont hagyományosan fel kellett készülniük a halálra – ruhát és cipőt kellett készíteniük, ki kellett választaniuk a temetési helyet és értesíteniük kellett a rokonokat. A gyötrelem pillanatában a haldoklót meg kellett könnyíteni, és a lelkét a túlvilágra vezető útjára kellett bocsátani. Ezért az illetőt szalmára fektették (közelebb a földhöz), kinyitották az ablakokat, ajtókat és ládákat (hogy az emberi test varázslatos módon „kinyíljon” és kiengedje a lelket), és egy gyertyát helyeztek a haldokló kezébe (hogy a halála után világítani tudjon). Ezután imákat mondtak az illetőért, de egy külön szobában. Tilos volt sírni vagy siránkozni a haldokló előtt, hogy ne akadályozzák a halál pillanatát.
A halál után azonban a siratás következett – az emberek hangosan siratni kezdték az elhunytat, és siratóénekeket énekeltek, amelyeknek széleskörű jelentősége volt. Egyrészt segített a háztartás tagjainak kifejezni érzelmeiket és megbirkózni a veszteséggel, másrészt ez a tevékenység az egész falu számára tájékoztató jellegű volt, egy házban történt eseményről. Mágikus szempontból a siratóénekek arra szolgáltak, hogy megkönnyítsék az elhunyt lelkének posztumusz útját, és megvédjék a háztartás tagjait a lélek visszatérésétől és az élők elnyomásától. Ez egy jellegzetes forma, amely csak Kelet-Lengyelországban található meg, a ruszin kultúrából való átvételnek köszönhetően. Az informátor (Anna Łania, sz. 1935) szerint „most már nincsenek siratóénekek, mert most már mindenki sír kulturálisan. Régebben ez volt a sirató. Egy sírás. Egy sikoly. (…) Kiáltoztak. Hát a közvetlen családtagok, mert idegenek nem sirattak. A temetőben, otthon.” A sirató, bár szigorúan meghatározott sémát követett, és ismétlődő, rögzített mondatokat tartalmazott, minden alkalommal egyedi formát öltött, és „minden kísérlet arra, hogy az informátor ugyanabban a formában ismételje meg a siratót, mindig megbízhatatlan”.
Egy családtag halálát a temetés előkészületei követték – mind az elhunyt, mind a családtagok és az otthon előkészületei. A házban meg kellett állítani az órákat (mert az elhunyt számára megállt az idő), a tükröket (és a későbbi időkben a televíziót) pedig le kellett takarni, hogy ne tükrözzék a halált és ne okozzanak újabb halált. A háztartás tagjai gyászruhát – azaz sötét ruhát – viseltek. Az elhunyt személyt megmosták (a mosakodás utáni vizet „olyan helyre kellett önteni, ahová senki sem megy”), és korától függően felöltöztették. Az idősebbeket sötéten, előre elkészített ruhákba öltöztették. A fiatalokat úgy öltöztették, mint egy esküvőre: az agglegények öltönybe, a lányok menyasszonyi ruhába. A gyerekek világos, újonnan vásárolt ruhákba öltöznek. A koporsóba szent tárgyakat helyeznek – rózsafüzért, szent képet, imakönyvet. Egykor a Corpus Christi vagy a Gyógynövényes Szűzanya ünnepén megszentelt gyógynövényeket is elhelyeztek. Az elhunyt körülbelül három napig maradt a házban, a legfontosabb helyiségben (soha nem a konyhában) fektették le, és a család, a barátok és a szomszédok meglátogatták. A virrasztás a koporsó mellett végig tartott, éjszaka is.
A temetés előtt a koporsó kihordását a házból mindig „lábbal előre” végezték (hogy az elhunyt ne térjen vissza). A koporsót háromszor megkopogtatták a küszöbön, hogy így búcsúztassák el az elhunytat a házzal együtt. A koporsó kivitelekor a gazdasági épületek ajtaját is kinyitották, hogy az állatok is elbúcsúzhassanak gazdájuktól. Ezt követte a templomba (vagy temetőkápolnába) való átvonulás, majd a temetés. Mindez az idő énekléssel telt. A hangszeres zene (a templomi orgona kivételével) csak a zenészek temetésén jelent meg, ahol az ismerős zenészek játszottak elhunyt kollégájuknak. A temetés után virrasztás következik, azaz a család által szervezett étkezés, ahol az elhunytra emlékeznek. A virrasztás hangulata általában vidám. A gyász hosszát a rokonsági foktól függően határozták meg. A hagyományok szerint a családtag sírját ápolni kell, és misét kell rendelni a szándékára (pl. születésnapján vagy névnapján).