A születések évtizedekkel ezelőtt, a környékünkön lévő falvakban egészen másképp néztek ki, mint manapság. A legtöbb szülés otthon zajlott, az úgynevezett „nagymama-segítők” segítségével. Néha az asszonyok egyedül szültek. Ha a szülés bonyolult volt, megpróbáltak orvost hívni. A férfiak általában elhagyták a házat a szülés alatt, és nem vettek részt a szülő nő segítésében, néha még akkor sem, ha egyedül kellett hagyni (a helyi nőgyógyászok beszámolói szerint). A szülés után, függetlenül a szülő nő állapotától és pihenési szükségletétől, a „társakat és szomszédokat” meghívták. Ezt a találkozót „köldökbúcsúnak” nevezték, amelynek során a legfontosabb dolog az volt, hogy minden vendéget vendégül lássanak és „köldökpálinkát” – azaz vodkát – igyanak, amelyet az apa állított fel a gyermek születésének megünneplésére. Ilyenkor a gyermeket először meglátogató vendégek nem jöhettek üres kézzel – legalább egy szelet kenyeret, lehetőleg valami édességet (gyakran cukrot hoztak) vagy pénzt kellett hozni, és azt a gyermek feje mögé helyezni. Ezzel akarták biztosítani, hogy a gyermek gazdag és édes legyen. Ha valaki még egy kis ajándék nélkül jött, az a gyermek számára szegény, gazdagság nélküli életet jósolt. A köldökre helyezés szokása a mai napig tart, bár manapság inkább a közvetlen családtagokra korlátozódik, és még a szülésznő kórházi tartózkodása alatt történik. A mai napig sem tartják helyénvalónak, ha ajándék nélkül látogatják meg az újszülöttet.
Meglehetősen hamar a születés után megünnepelték a keresztelőt. A keresztség tipikus átadási rítus – az újszülöttnek, akiről úgy vélték, hogy az „eredendő bűn” jellemzi, szüksége van a keresztségre ahhoz, hogy befogadják a közösségébe, és biztonságosan működjön benne. Úgy tartották, hogy a megkereszteletlenül meghalt gyermekek nem üdvözülhetnek, ezért olyan helyzetben, amikor a gyermek élete veszélyben volt, a gyermeket „vízből” keresztelték meg – bármelyik személy (általában a szülést fogadó nagymama-vádló) vizet öntött a gyermekre, miközben a szavakat mondta: „Antosia, megkeresztellek téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”. Ha a gyermek meghalt, az ilyen keresztség lehetővé tette, hogy misztikus összefüggésben üdvözüljön, földi összefüggésben pedig, hogy a plébániai temetőben („megszentelt földben”) temessék el. A keresztségre való felkészülésben a legfontosabb a keresztszülők – vagy úgynevezett „cummings” – kiválasztása volt. Joanna Zielenska szerint, aki 1930-ban született: „A kumyban olyan embereket választottak, akik jó jelleműek voltak, hogy a gyermek székben kikeljen – mert a gyerekek székben kikelnek. Amikor egy későbbi zsarnok, azt mondták: miért vette őket, mert rossz ember volt. (…) És a széki anyja is így csinálta, hogy jó volt, hogy egyházi volt. Erre nagyon kellett vigyázni”. A kérés általában a jómódúak és a fiatalok részéről is elhangzott – azzal az indokkal, hogy a szülők halála esetén a puszta köteles volt gondoskodni a gyermekről. A keresztanyaságra vagy keresztapaságra vonatkozó kérést megtiszteltetésként kezelték, és általában nem utasították vissza. Kivételként kezelték azt a kérést, hogy egy „lelenc” – azaz törvénytelen gyermek – megkeresztelését kérjék. Ezt nagyon nemes cselekedetként kezelték, amely megmenti a gyermeket az anya „szégyenétől” és nagy szerencse előjele. A keresztapa feladata az volt, hogy kifizesse a keresztelőt és gyertyát vegyen, míg a keresztanyának fel kellett öltöztetnie a gyermeket és át kellett adnia a feszületet (egy különleges kendőt, amelyet a kereszteléskor a hit és a tisztaság jelképeként használtak). Szokás volt a fiúkat rózsaszínbe (Krisztus ruhájának vörös színéből), a lányokat pedig kékbe (Mária) öltöztetni.
A kereszteléshez számtalan prófécia és apró szokás is kapcsolódott, amelyeket teljesíteni kellett, hogy a gyermek boldog életet éljen.